egy álom vált valóra ♥

Egy „Szeretnél elmenni a Fradi-Chelsea meccsre?” kérdés. Totális izgatottság. Szülinapi ajándék. Napok számlálása. Szülinap. Négy óra sorban állás. Idegeskedés. Izgulás. Sírás. Sátorozás. Késői fekvés. Másnap korán kelés. Így kezdődött minden.

            Vasárnap hajnalban, fél hétkor keltem fel, az ébresztőnek félórával később kellett szólnia. Nem tudtam volna mit kezdeni magammal, ráadásul tisztában voltam azzal, hogy ma reggel dolgunk van. Igazán fontos dolgunk. Fontosabb, mint az utóbbi időben bármikor. Vagy mondjam úgy, hogy a valaha volt legfontosabb dolgunk? Eddigi életem során biztos.

            Szóval elkezdtem lehúzni a sátor cipzárját, hogy kimenjek, de akkor észrevettem, hogy Vera is fent van, majd a közel sem halk tevékenységem Lilit is felkeltette. Kimásztunk végül a sátorból (amiben megjegyzem keresztben feküdtünk, mert így szélesebb volt ideiglenes alvóhelyünk), és elkezdtük bevinni a cuccokat a házba. Márkóék még aludtak, de mi már időben nekiálltunk a dolgunknak, mert volt még egypár. Amikor már minden alvóalkalmatosság kikerült a sátorból, elkezdtük összerakni. Mármint szétszedni, csak ez ilyen csomagolásból kiugrós sátor, amit ugye nem kell szétszedni, hanem konkrétan összerakni/hajtogatni. Wow, fogalmazásból 5*. Annyira hangosak voltunk, hogy (egyébként nem voltunk különösebben zajosak, csak ezt nem lehet hang nélkül csinálni), Márkót és Pétert felébresztettük.

Miután észrevettem, hogy Süti már majd megőrül a megkötöttségtől (muszáj volt, mert a sátor környékén randalírozott volna all night long), elengedtem, és első útja természetesen a fiúk sátrához vezetett. De nem csinált semmi rosszat, körbe-körbe rohangált a sátor körül, majd egyszer megpróbálta benyomni a fejét a két réteg közé. Mi már bentről néztük az incidenst, miközben már a kalácsokat pirítgattam, de én speciel nagyon nevettem az egészen, és szerencsére a fiúk is. Sajnos Lili már időközben hazament, mert oda akart érni a reggeli misére, hogy ne kelljen az estire mennie, amikor A! meccs is kezdődött. Természetesen alap, hogy neki is néznie kell.

            Amikor már megreggeliztünk, elmentünk felöltözni, és összepakolni (nagyon nehezen ment az öltözködés, szokás nem tudtam mit vegyek fel), de időközben nagyon elment az idő, és észre sem vettük, de már fél nyolc múlt. Mivel bőven hagytunk időt az utazásra, nem okozott problémát a kis csúszás. Anya vitt négyünket kocsival, mert ő elkísért minket a Groupamához.  Még az utazás sem ment simán, mert a Sziget miatt lezárták a rakpartot, amin eredetileg mentünk volna, de aztán persze találtunk másik megoldást. Útközben pedig lázasan keresgéltük a ma esti meccset reklámozó plakátokat, és legnagyobb örömünkre találtunk is jó párat.

Leparkoltunk a kocsival a Batthyány térnél, majd lementünk az aluljáróba. Anya elment vonaljegyet venni, mi addig négyen beszélgettünk. Közben megérkezett Veráék anyukája, aki a fiúkat jött elkísérni hozzájuk. Anya végzett a vásárlással, és odajött hozzánk. Aztán megláttam egy elég félelmetes embert, aki tébolygott mindenfelé, majd odajött mellém, és behajolt a képembe. Annyira megilletődtem, hogy azzal a lendülettel siettem el sebesen pár métert. A többiek követtek, és csak röhögtünk ezen az egészen.

Miután elbúcsúztunk a csapat azon részétől, amelyik nem tart a Népligetbe, hárman keltünk útra. Először a Deák Ferenc térig kellett metrózni 2 megállót, és tök jó volt, mert az újjal még sosem utaztam. Utána átszálltunk egy régire, ami már szinte szétesett. Ezzel 6 megállót tettünk meg, a Népligetnél le is szálltunk. Megjegyzem, tegnap óta tiszta ideg voltam, mert el nem tudtam képzelni, mi vár rám, és bejutok-e végül este, de hát a jegyem megvolt, már csak azt a hülye szurkolói kártyát kellett személyesen elintézni.

Megtaláltuk az aluljáróból kivezető utat a stadion felé, és amint kiértünk, a szemünk elé tárult az ország egyik legújabb stadionja. És, ahol lehetséges, hogy valóra válik az egyik legnagyobb álmom. Felérésünk pillanatában nemcsak a stadionon akadt meg a szemem, hanem a soron is, ami várt ránk. Fél kilencre értünk oda, de azt mondták, hogy legalább negyedórával később nyitnak. Ennek ellenére ott állt már egy körülbelül 15 méteres sor, akik utolsóelőtti pillanatokban akarták megszerezni a jegyet a meccsre. Hatalmas meglepetésünkre igen gyorsan haladt a sor, mindössze félóra alatt sikerült végeznünk. Mielőtt bementünk volna a regisztrációra, egy néni jött oda hozzánk, aki megkérdezte, hogy milyen meccs lesz. Miután válaszoltunk neki, azt mondta, hogy a legutóbbi meccs, amiben magyarok szerepeltek és nézte, a Magyarország-Románia találkozó volt, de véleménye szerint nagyon rosszak voltak a magyarok. Amikor megkérdezte, hogy milyen csapat ez a Chelsea, elmondtuk, hogy angol, és nagyon jó, mire ő mosolyogva kijelentette, hogy akkor biztos nézni fogja, mert kíváncsi arra a bizonyos híres angol csapatra.

Utána kerültünk sorra, először a képet csinálták meg rólam, majd mindkét kezemről készítettek egy olyan vénás, kézlenyomatos dolgot, ami szintén a szurkolói kártya hitelesítéséhez volt szükséges. Ezek után el is készültünk, és határozottan kijelenthettem: bent vagyok a meccsen. Pár órán belül bekövetkezik az, amire már 7 éves korom óta vártam.

Miután elsétáltunk a stadion másik felére, ahol majd a D3-as szekcióhoz kell bemenni, indultunk is visszafelé. Ugyanazon az útvonalon mentünk a Batthyány térhez, ahonnan el is váltunk anyától. Vera elvezetett nagymamájának a lakására, ami a budai vár mellett van közvetlenül (ebből adódóan nem kis túra volt). Kiderült, hogy Péterék egész végig kártyáztak, meg bevásároltak az ebédhez, majd még mielőtt nagyon kényelembe helyeztük volna magunkat, elindultunk mind a négyen a Mammutba, írószerboltot keresni. Ez az egész körülbelül másfél óráig tartott, mert ide-oda járkáltunk, hogy kiderítsük, melyik boltban lenne érdemesebb bevásárolni. Végül vettünk két kartonpapírt, egy neon narancssárgát és egy liláskéket, emellett temperát, ecsetet és alkoholos filcet.

Amikor végeztünk, visszamentünk Dalma néni lakásába, és megebédeltünk. Omlósz cikrét ettünk rizzsel. Ezután pedig elkezdtük tervezgetni a plakátokat. Nem volt egyszerű, mert próbáltuk minél szabályosabban megcsinálni a feliratokat (pl ne legyen az egyik betű kétszer akkora, mint a másik), szóval vonalzóval méregettünk. Az egyikre egy „We believe in you, Torres”, a másikra pedig egy „Fuerza Niño!” feliratot képzeltünk el. Közben kitaláltuk, hogy pop art stílusban rárajzolhatnánk Torrest az egyikre, csak ahhoz, hogy ezt a lehető legegyszerűbben lehessen kivitelezni, szükségünk volt egy nyomtatóra. De mivel az nem volt háznál, nyomdát kellett keresni. Végül sikerült is találni egyet a közelben, szóval Vera gyorsan elugrott oda az apukájával, én meg elkezdtem a plakátomat. A felvázolás gyerekjáték volt, a betűk kifestése viszont egy nagyon hosszú folyamatnak volt a része. Nem tudom, tényleg nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, de egyszerűen nem ment a nagyobb sebességre kapcsolás.

Amikor Veráék befutottak, el is kezdte zsírpapíros módszerrel a pop art képet. Én elkezdtem egy Chelsea logót, de az idő rohamos múlását figyelembe véve kénytelen voltam leegyszerűsíteni az egészet egy szimpla sárkánnyal és felette „Chelsea” felirattal. Emellett még egy „gooo BLUES!” alkoholos filces szöveg is került a kékeslilás plakátomra.

Közben uzsiztunk, én szendvicset és fagyit, Péter és Márkó csak fagyit, Vera meg szintén duplázott. Amikor Évi kijelentette, hogy indulni kell, kezdődött a kapkodás: utolsó ecset-és tollvonások, átöltözés, összepakolás, arcfestés… Portugáliában nem lehet táskát vinni a meccsekre, ezért inkább mi sem vittünk, nehogy elkobozzák, vagy valami.

Így hát el is indultunk fél hat körül, Dalma néni, Évi és Márkó a hévhez mentek, míg mi négyen (Mario, Péter, Vera és én) a metró felé vettük az irányt. Borzasztóan izgultam, ezért időnként rossz irányba indultunk el, de végül mindig megtaláltuk a jót. Egyébként nagyon vicces volt, mert az emberek nagyon megbámultak minket: spanyol és angol mez, kék arcfesték, nagy kék pompon, két óriás plakát (amit egyébként rendszeresen próbáltak elolvasni, csak mi mindig úgy fordítottuk őket, hogy igenis kihívást jelentsen annak elolvasása). Ja, és persze a sok kijelentés, hogy „Itt vannak a Chelsea-sek”. Oké, el nem tudom mondani, mennyire élveztem.

A metrón furcsállottam, hogy sehol sincsenek szurkolók, azt hittem tele lesz velük. Egy-két fradis alakot láttunk, de semmi több. Amikor leszálltunk a Népligetnél, az aluljáró tele volt szurkolói cuccokat áruló kisbódékkal, ahol zászlókat, szurkolói sálakat, meg mindenféle apróságot lehetett venni. Persze csak magyar drukkereset. Pff, jellemző. Hungarista társaság.

A lépcsőhöz érve elővettem a multimédiás telefonomat, amivel lekameráztam a kilépést a stadionhoz. Jó sokan voltak, de nem többen, mint amire számítottam. Természetesen villogott a szemem a sok zöld-fehértől, de boldogan vettem tudomásul, hogy azért belőlünk, kékekből is voltunk páran. Rögtön a mi oldalunk felé indultunk, amit ugye megnéztünk még reggel. Negyed hétre értünk oda, ami azt jelentette, hogy bőven volt elég időnk a bejutásra még a megnyitó előtt. Ha jól emlékszem, három sor volt, de az egyik körülbelül kétszer olyan hosszú volt, mint a másik kettő összesen. Mi pedig pont oda álltunk be, mert nagyon gyorsan haladt, és arra gondoltunk, lehet, hogy probléma van a másik kettővel. Utólag egyébként kiderült, hogy a mi sorunk a gyerekes sor volt, amibe nemcsak Péter, de még Vera is beletartozott, úgyhogy nyugodt szívvel várakoztunk tovább a sorban.

Amikor végre odaértünk a kapuhoz, oda kellett rakni a kártyát egy leolvasóhoz, aztán mehettél át a forgó bejáraton (fogalmam sincs, hogy hívják, de arra a biztonsági bejáratra gondolok, ami csak akkor forog, ha lecsekkoltattad a jegyedet). Aztán egy lány mondta, hogy meg kell motoznia, de tök aranyos volt, csak a dolgát végezte. És igen. Bent voltunk. Felmentünk a lépcsőn, ami a stadionba vezetett, és amikor a tetejére értünk… Csak wow. Annak ellenére, hogy foci szurkoló karrierem már szinte a tizedik évét tapossa, soha életemben nem voltam még semmiféle stadionban (legalábbis, amit labdarúgásra használnak), szóval az, hogy ez most éppen a Ferencvárosnak volt a vadiúj stadionja, semmit sem veszített a jelentőségéből. De egyébként sem a Fradin volt a hangsúly. Áh, dehogy. Azt tulajdonképpen, hogy a zöld-fehérek az egyik fél, egyáltalán nem vettem figyelembe. Kik ők a kékekhez képest? Még a cipőiket sem kötheti meg a hazai csapat.

Tehát kerestük a helyünket, de nem kellett sokáig. Amikor felértünk a lépcsőre, és ráláttunk a nézőtérre, Vera hitetlenkedve szólalt meg: „Azta, milyen közel leszünk!”. És igen. Valóban nagyon közel voltunk. Először jobb oldalra indultunk el, de nekünk pont balra voltak a helyeink. Egészen pontosan körülbelül 5 méterre a kaputól. Nem közvetlenül mögötte ültünk, hanem az egyik legtökéletesebb helyen. Nem tudom már, hogy pontosan melyik széken ültem, de azt biztos, hogy a jegyem a 15-ös helyre szólt. Ettől kezdve pedig bővült a szerencseszámaim listája (8, 9, 15).

A stadion eléggé üres volt még, ráadásul továbbra is megvakított szinte a sok zöld-fehér (mondjuk ezen nem kéne csodálkozni, ha Ferencváros stadionavatóra jön az ember), de szívet melengető látvány volt a sok Fradis között kék foltocskákat látni.

Mielőtt a nagy megnyitó elkezdődött volna, bejött egy nagy sas kabala, ami a pályán „repkedett” össze-vissza, az őrült szurkolók meg eszeveszetten sikoltoztak és üvöltöztek, ha közel volt hozzájuk.

Nem sokkal utána végre megjelent az első igazi ember a pályán (ne kérdezzétek ki volt, mert valójában már gőzöm sincsen), a lényeg az, hogy az ő nyálas felkonferálásával nyomatták le először a csodálatos Fradi indulót (megjegyzem, azóta is ez a borzalom visszhangzik a fejemben). A kivetítőkön hol régi Ferencváros meccseket mutattak, hol a stadion elkészüléséről szóló videókat, de mi nem ezekkel voltunk elfoglalva. Folyamatosan csináltuk a selfieket, képeket, videókat, és szerintem mondanom sem kell, hogy olyan izgatottak voltunk, mint még soha.

Ezek után végre valami számomra érdekes dolog történt: megjelent Gundi! Akarom mondani, Gundel Takács Gábor. Nagyon szeretem őt, műsorvezetőként és kommentátorként egyaránt. Sőt, valójában őt is mondanám a kedvenc kommentátoromnak. Köszöntötte az alapító unokáját, majd következett a himnusz, amit Rúzsa Magdi énekelt. Khm, nem túl kellemes hangerővel. Legalábbis nekem a magas részeknél majd’ beszakadt a dobhártyám. Na mindegy, túlestünk rajta. Nekem akkor is a spanyol lesz az igazi himnuszom. Az a legeslegszebb az egész világon.

Utána következett valaki, a stadion építését végző cégnek az egyik embere, aki beszédet tartott, de jó párszor kifütyülték, főleg, amikor a miniszterelnököt említette beszédében. Nekem speciel nem tetszett a szöveg, mert rohadtul nyálas volt, és nem mondanám, hogy a magyar foci a szívem csücske lenne. Hah. Éééés, tadadadaam, következett a drága jó Orbán Viktor. Na, az ő beszéde végképp nem tetszett, viszont nagyon-nagyon vicces volt, ahogy kifütyülték/dudálták. Jó szórakozás volt élőben látni egy ilyet.

Ezt követően repült el három katonai repülőgép a Groupama fölött, és bár arra számítottam, hogy zöld-fehér füstöt húznak majd maguk után, csak szimplán elmentek felettünk. Aztán galambokat engedtek el, amik egy ideig a stadionban köröztek (féltünk is attól, hogy megáldanak minket egy jó kis anyaggal a fejünkre, de hál’ istennek semmi ilyesmi nem történt).

Majd egy kis műsor következett, zászlókkal és sok-sok emberrel. Volt dobolás, zászlólengetés, rohangálás… minden. Ez elég sokáig tartott, de aztán jött végre a lényeg! Bejelentették, hogy melegítenek egy kicsit a játékosok, úgyhogy be is jött… Petr Cech és még ketten, akik gyakoroltak vele! Na ekkor már elkezdtem üvöltözgetni. Az egyedüli közel sem kis problémám az volt, hogy pont a távolabbi kapuhoz mentek. Aztán eszembe jutott, hogyha esetleg ugyanez a felállás marad a meccsre, akkor a Chelsea pont felénk fog támadni. Ami azért jó, mert… Remélhetőleg Torres benne lesz a kezdőcsapatban, és akkor itt lesz nagyon-nagyon közel hozzánk. Tényleg nagyon közel.

Hiába vártunk a többi kékre, még nem jöttek, viszont a zöld-fehérek már bevonultak a pályára. Úgy rugdosták a labdát, mint az óvodások. De most komolyan. És egyfolytában mellé lőttek, ami ránk nézve ugye eléggé veszélyes volt, mivel pont ott voltunk, a háló alsó részénél meg pont volt akkora hely, hogy a béna Fradisok átlőjenek a lyukon. A plakátom bánja. Az egyik lövés pont azt találta el és ráadásul még meg is gyűrődött, de legalább nem ejtettem le a kezemből.

És aztán, szurkolókat erősen megvárakoztatóan, végre bejött a pályára a Chelsea többi része. Huuuuh, azt az érzést! Verával lázasan kerestük Niño-t, de a stadion másik végéből nem volt olyan egyszerű. Aztán egyszer csak észrevettük. OMG. Pillanatnyi sikítozás, plakátok lengetése… És egész egyszerűen nem hittem el. Nem hittem el, hogy azok után, hogy mi mindent éltem át a tv-n keresztül, ami vele történt… Még mindig nem tudom elmondani, milyen hihetetlen érzés volt. Ez a többiekre is vonatkozott, még ha nem is fűznek hozzájuk annyira erős érzelmek, ugyanúgy elképesztő volt látni őket így élőben. Milliárdszor más, ha a saját szemeddel látod ezeket az embereket. Azon gondolkodtam, hogy jézusom, ők nemrég még kint voltak a vb-n, és én folyamatosan néztem őket, és most itt vannak, jézusom, meghalok, uramisten… Hihetetlen, komolyan mondom, hihetetlen.

Nem volt izgulás mentes az este ezen része sem, hiszen Torres igen idegtépően viselkedett. Egyszer felvette a kispados neonrózsaszín mellényt, aztán levette. Teljesen összezavart minket, egészen addig, amíg véglegesen a földön nem maradt a nem kívánt ruhadarab.

Ahh, ezután jött a meccsen kívüli programok közül a legjobb,- legalábbis, ami a hangulatot illeti. Egyesével mondták be a Chelsea játékosoknak a neveit, és annyit kiabáltam, hogy a másnapi torokfájással meg is lett az eredménye. Először a kezdőcsapatot sorolták fel: Petr Cech (1), Filipe Luis (3), Kurt Zouma (5), Ramires (7), *sikítozás, üvöltözés, kiabálás, vinnyogás* „Kilencesseeeel Fernando Torreees!” *sikítozás, üvöltözés, kiabálás, vinnyogás*, John Obi Mikel (12), André Schürrle (14) *fúúúú* (jól van, na, ízig-vérig németellenes vagyok, ezt most sem bírtam ki, pedig a Chelseaben kifejezetten kedvelem Schürrlét), Didier Drogba (15), Willian (22), César Azpilicueta (28), Andreas Christensen (31). Kispadon ülők: Mark Schwarzer (23), Braniszlav Ivanovics (2), Cesc Fabregas (4), Eden Hazard (10), Oscar (11) (itt is üvöltöttem rendesen), Marco Van Ginkel (16), Mohamed Szalah (17), Victor Moses (18), Diego Costa (19) *húúúú-ogás, fúúúúj-ogás* (utálom, utálom, utálooom), Nemanja Matics (21), Gary Cahill (24), „a legendaaaa” John Terry (26).

„Hölgyeim és uraim, köszöntsék a Chelsea (itt volt egy szó, amit nem értettem a felvett videómban) kispadján a világ egyik legzseniálisabb edzőjét, José Mourinhooooooo-t!”.

Hát ez itt fantasztikus volt. Újra és újra átélném az egészet. Gundi mindig tudja, hogy kell hangulatot csinálni. Jaaaj, de az egyébként hihetetlenül vicces volt, hogy körülbelül 15 ezer Fradista volt jelen a stadionban, mégis egy csomó zöld-fehér játékosnál tök kuss volt, amikor felsorolták őket. Bezzeg a Chelsea-nél… Hohoho. Visszhangzott az egész Groupama.

Ezután következett egy egyperces visszaszámlálás, amit a két csapat bevonulása követett. Hatszázadjára is meg kellett hallgatnom a „Hajrá Fradi!”-t, de mivel már volt, ami lekössön,- nem kisebb dolog, mint maga a Chelsea kezdőtizenegyese- annyira nem is zavart. Valójában eléggé idegesített, hogy annak ellenére, hogy ez a zöld-fehérek estéje volt, igazán lejátszhatták volna a kékek indulóját is. De most nincs igazam? Kicsit hálásabbnak kellett volna lenni, ha már egy ekkora sztárcsapat hajlandó volt idejönni. Mondjuk valószínűleg túl sokat várok. Igen, biztos velem van a baj, elnézést.

Utána tudtattuk meg, hogy végül jó helyen vagyunk-e vagy sem…És… A LEHETŐ LEGJOBB VOLT! Nem elég, hogy felénk támadt a Chelsea, de Niño ráadásul pont ezen az oldalon volt csatár! Ahh, teljesen kész voltunk Verával.

A kezdőrúgás sajátos módon történt, a hazai klub legfiatalabb szurkolója érhetett először a meccs labdájába. Miután lementek a pályáról egy golfkocsival (asszem), végre kezdődhetett a várva várt pillanat: a mérkőzés elkezdése.

Verával folyamatosan kint tartottuk a plakátjainkat az előttünk lévő falon, úgy, hogy bárki láthassa, aki a pályáról arrafelé néz. Legszebb fantáziálásunk története szerint arra vártunk, hogy Torres lőjön egy szépséges gólt, majd fusson oda elénk a pálya szélére, és a plakátokra való reakció, pedig egy a két kezével formált szív lesz, amit természetesen nekünk mutat. Basszus, de csodálatos lett volna. Huh, nem, inkább leírhatatlanul csodálatos. De bármiféle reakció megfelelt volna. Csak legyen valami. Ez volt a lényeg. Ennek ellenére a meccs során szinte mindenki reagált az üzeneteinkre. Valaki nevetett, mosolygott, mutatott valamit, vagy legalább egyértelműen ránézett. Szinte mindenki, kivéve az, akinek a reakciójára számítottunk. Akinek az egész szólt. De szegény Nando nagyon szomorúnak tűnt. Szomorúnak és idegesnek.

Ettől függetlenül megtörhetetlenül izgatottak voltunk, és a felhők fölött három méterrel éreztem magam. Egyszerűen el nem tudom mondani, milyen érzés, ha az embernek ilyen szintű álma válik valóra. Egy olyan álom, ami körülbelül egy évtizede kezdődött, és most beteljesedett. Amit még egy pici leányzó kezdett el hosszú évekkel ezelőtt, azt most egy majdnem felnőtt, de ugyanazokkal az érzelmekkel rendelkező lány élhetett át élőben. El nem tudom mondani, milyen érzés ez. Komolyan mondom, kifejezhetetlenül kifejezhetetlen. Ott állt öt méterre tőlem, saját szememmel láthattam a mozdulatait, az arckifejezéseit, és legszívesebben csak sírtam volna, de tudtam, hogy neki most nem egy hisztérikusan bömbölő rajongó kell, hanem egy olyasvalaki, aki erőt, motivációt ad neki, akin láthatja, hogy igenis megéri ezt csinálni. Úgyhogy csak mosolyogtam, de úgy, mint még soha. Ennek a mosolynak több jelentése volt, mint az összes többinek együttvéve életem során.

Sajnos A! gól nem jött össze, de még sajnálatosabb módon egyáltalán semmilyen Chelsea-találat sem talált a kapuba az első félidőben. Egyedül egy Fradi-lövés volt, ami sikeresen végződött (már akinek), így a nagy Gera Zoltánnak (’17) hála örülhettek egy darabig a zöld-fehérek. A sok naiv Fradista azt gondolta, hogy ez így is marad, vagy esetleg még megnövelik a hazaiak az előnyüket, de mi, Chelseasták tudtuk, hogy ez csak egy kis kedvcsináló volt. A kékek játékán egyértelműen látszódott, hogy maximum 75-80%-t tettek bele a meccsbe, elvégre most minek erőltessék meg magukat? Nyilván utánanéztek ennek a „nagy” csapatnak, tudták, hogy egy kisebb erőbedobással is övék lesz a mérkőzés. Na meg hogy nézett volna ki az, ha mondjuk egy 5-0-val mossák le a pályáról a Ferencvárost a saját stadionavatóján? Igen, szerintem is, valószínűleg hosszú-hosszú éveken át lett volna vicc tárgya ez a csodálatos magyar csapat.

Az első félidő nagyon jó volt, mivel a kékek pont felénk támadtak, hihetetlenül élveztük az egészet. Már rögtön a mérkőzés elején egyszer felrúgták a 36 éves elefántcsontparti csillagot, Drogbát, ráadásul szinte az orrunk előtt. Torres többször is odament hozzá, de az afrikai focistán látszott, hogy elég keményen találták el. Nehézkesen bicegett ki a pályáról, de végül is visszaállt a játékba. Ez sajnos nem tartott sokáig, ugyanis pár perccel később ismételten kapott egy rúgást a lábába, ez viszont már végleges volt. Mourinhonak kénytelen volt lecserélnie, mert már nem tudott tovább játszani (gratulálok, Magyarország, olyan tipikus ez; ha nem megy a foci [már pedig nemigen szokott], inkább abba fektetik az energiát, hogy szétrúgják az ellenfél játékosait). Helyére viszont egy olyan ember jött, akit szintén nagyon-nagyon látni akartam az este folyamán: a húszéves Oscar Brazíliából! Hű, fantasztikus volt! Ezután nem örülhettek sokáig a zöld-fehérek, mert a második félidő elején a brazil sztár, Ramires (’51) talált a hazaiak kapujába. Egyébként a szünet után rendesen megváltozott a csapatok összetétele: Cech, Christensen, Luis, Willian és Torres lecserélődött, helyettük jöttek: Schwarzer, Costa, Mohamed, Branislav, Fabregas. Na igen, nem elég, hogy azt a szerencsétlen nyomorék Diego Costát beállították, de ráadásul pont Niño helyére került. Pff, gyökér állat. Felháborító. Mintha az a hazaváltó felérne Nando szintjére. Hah, csak szeretné. Nem is beszélve arról, hogy mekkora bénaságokat művelt a meccsen [szokás szerint]. Ha jól emlékszem, még egy kis agressziót is vitt a játékába, de ezen már tényleg nem csodálkozom. Jelen esetben meg annyira nem is bántam, hogy erőszakoskodott az ellenféllel.

A meccs izgalmas volt, mégis Verával arra vártunk, hogy Torres mikor jön már ki az öltözőből. Voltak azért távolságok, így nem volt olyan egyszerű kivenni a kispadon ülő játékosokat, de azt tudtuk, hogy ő nincs ott. A legegyszerűbb az a taktika volt, hogy a cipőket nézzük, mert azt messziről is jól lehetett látni, és neki volt egyedül szürke stoplija. Így végül tíz-tizenöt perccel később jött ki a pályához és ült le a kispadra. [Vera mondta, hogy látott egy interjút, amiben a következőt kérdezte meg az interjús az egyik Chelsea játékostól: „Ki szokta a legtöbb időt tölteni a fürdéssel-öltözéssel?” Erre a kék: „Azt nem tudom, viszont abban biztos vagyok, hogy a tükör előtt Torres a csúcstartó.”] Hát azt hiszem, ezzel meg is kaptuk a választ a késői érkezésre.

Az én plakátomat megállás nélkül tartottam a kezemben az előttünk lévő falon, Vera viszont úgy volt vele, hogy most már mindegy. Én nem így gondoltam. Igenis hittem benne, hogy meglesz az, amire vártunk. Jaaaa, azt még nem is említettem, hogy alkoholos filccel is felszerelkeztünk arra az esetre, ha a közelünkbe jönne, és kérhetnénk tőle autogramot, de ahogy telt az idő, már én is kezdtem elfogadni a tényt, miszerint várnom kell 2016-ig arra, hogy bekövetkezhessen a nagy találkozás. Így viszont, hogy tisztában voltam egy második lehetőséggel, annyira nem éreztem magam rosszul, ráadásul 99%, hogy igenis látta a plakátokat, és a csapat többi tagja is biztosan szóba hozta nála. Szerintem jól esett nekik, hogy vendégcsapatként is akadtak hűséges szurkolóik, szóval én úgy érzem, hogy megjegyeztek minket.

A meccs alatt jó volt a hangulat, viszont többször is előfordult, hogy konkrétan csend honolt a stadionban, és ilyenkor mindig volt egy kissrác, aki bekiabálta, hogy „Hajrá Chelsea!”. Kétségkívül bírtam. Igen. Akárki is volt ez a kissrác.

Velünk szemben-, ahol az álló, vagyis a legolcsóbb helyek voltak- ugrált meg üvöltözött a legtöbb Fradista, de ez sem volt állandó, csak időnként csinálták a műsort. Mögöttünk meg szintén egy zöld-fehér szurkoló volt, aki nagyon-nagyon hangosan kiabált, ráadásul olyan erős hanggal rendelkezett, ami erőteljesen kihallatszott a tömegből. Én meg mindig próbálkozok az üvöltözéssel, de akármilyen hangosan csinálom, az én hangom teljesen elvész a tömegben. Habár, amikor azt mondogatták, hogy „Hajráááááááááá FRADI!”, a Fradi helyett mindig Chelsea-t üvöltöztem: „Hajráááááááááá CHELSEA!”. Itt még talán hallották is körülöttem a kiáltozásomat. Semmi kétség.

Miután a hazaiak már Gera nélkül léptek pályára a második félidőben, még a kezdetben nézhető foci átváltott egy labdafóbiás társaság értelmetlen játékává. Élvezni, mondjuk, élveztem, mert jó sok igazán nevetséges pillanatot okoztak nekem, de akkor is röhejes volt az egész. Ahányszor odakerült a labda hozzájuk, úgy viselkedtek, mintha azt sem tudták volna, hol vannak, és mi a francot kezdjenek ezzel a „guruló izével”. Nagyon vicces volt, amikor az egyik futott volna a labdával, de aztán majdnem elesett a saját lábában. Vagy a labdában, már nem is tudom. Nem mintha sokat számítana. Mind a kettő nevetséges.

Időközben több csere is történt, de a játék állásán csak a spanyol válogatott tízese, Cesc Fabregas (’81) tudott változtatni, amikor is bravúrosan vitte át a labdát négy vagy öt zöld-fehér között, és végül egy szépséges találattal fejezte be a támadást. Sajnálatos módon egyébként nem láttuk jól, hogy mi történt a pályán, mert pont a másik oldalon voltunk, de én személy szerint jó párszor visszanéztem a meccs legnagyobb pillanatait.

Annak ellenére, hogy a meccs nagy részén teljesen fair játékot űztek a Fradi-szurkolók, a mérkőzés vége felé csakazértis megmutatták a foguk fehérjét, nem éppen jogos eseteknél. Ha szabadrúgást vagy szögletet rúghatott a Chelsea, rendszerint füttyögtek és fújoltak, miközben semmi okuk nem lett volna rá, hiszen minden jogosan történt. Ez annyira nem szép dolog. Látják, hogy elvesztik a meccset, erre elkezdik jogtalanul kifütyölni az ellenfél mindenegyes megmozdulását? Hol van itt az az agyonemlegetett tisztelet? Akkor beszéljenek tiszteletről, hogyha tudják is, mi az! Annyira sajnálom, hogy ez az ország még mindig tud lejjebb süllyedni… Ha valami pozitív dolog történne, na akkor lepődnék meg igazán. Most, amire nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, az a folyamatban lévő Puskás Ferenc Stadion. Jó, jó, oké, értem, most nem kéne keverni a szezont a fazonnal, de nagyon úgy tűnik, hogy ebben a tervben megvan a lehetőség. A lehetőség arra, hogy végre valami jó és becsülendő dolog történjen a magyar futballban. Pár év múlva ez is kiderül.

Aztán lassacskán elérkeztünk a meccs végéhez, amikor én még mindig a csodára vártam. Torresnek oda kellett volna jönnie hozzánk. Ez így lett volna helyénvaló. Na, nincs bennem semmi rosszindulat vagy szemrehányás, dehogyis, szó sincs erről, csak ez maga lett volna a tökéletes beteljesült álom, ha ez megtörténik. A meccs végeztével egy pár percig még kint volt mind a két csapat a pályán, elvoltak egymással, mezcsere, meg minden (persze ez a Fradinak nagyobb megtiszteltetés volt, mint a kékeknek). Ezután pedig el is tűntek szem elől.

Amikor kiértünk a stadionból, Verával azon gondolkoztunk, hogy mi lenne, ha beszöknénk az öltözőbe. Persze jól hangzott, meg minden, de annyi rendőr meg biztonsági őr volt a stadion környékén, hogy kicsit fura lett volna, ha éppen két tinédzserlánynak sikerül áttörnie ezt a szigorú védelmet. Aztán az az ötletünk támadt, hogy keressük meg a Chelsea buszt (ez már egyébként reggel is előjött, arra gondoltunk, hogy hátha itt edzenek most a stadionban, de mivel éppen a főpróba ment, sajnos kénytelenek voltunk megemészteni a helyzetet).

A legtöbb Fradista csendben volt, de akadt pár focista kölyök, akik továbbra is úgy énekelték a Ferencváros-indulót, mintha ők nyerték volna meg a ma esti találkozót. Nincs ezzel semmi baj, azok az igazi szurkolók, akik jóban-rosszban kitartanak a csapatuk mellett, de azért úgy hiányzott egy olyan igazi közös ünneplés a Chelseastákkal, még ha ez egy barátságos mérkőzés volt is. A győzelemben a csapatod boldogsága mellett, az ünneplés a legjobb. Ilyenkor az a legörömtelibb, hogy olyan emberekkel, akikkel végigküzdötted a győzelmet megelőző órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket, önfeledten ünnepelhetsz együtt, mert végre valahára megszületett a kitartás és a töretlen hűség gyümölcse. Mert ez az, amiért érdemes a végsőkig is elmenni. Ha egy álom válik valóra (bármilyen álomról legyen is szó), minden erőfeszítés, fájdalom, keserűség, és minden, ami úgy tűnt, hogy értelmét vesztette, egy csapásra változik át örömmámorba, amit az a csodálatos érzés vált ki, ha egy olyan cél teljesül be, amiért érdemes volt küzdeni. Egyszerre jön rá mindenki, hogy megérte. Nem is lehetne ennél szebb dolgot együtt ünnepelni. Még ha ez nem is feltétlenül erre a meccsre vonatkozik, nagyon sok más dologra igen. És valóban, többek között a focira is.

Hazafelé már sokkal többen voltunk, egészen konkrétan fullon volt a metró. Akadt pár Chelsea mezes, de akik a mi szurkolótáborunkba tartoztak, sokan viseltek brazil vagy éppen spanyol mezt is. Az utasok 80%-ban Fradisták voltak, de nem zavartak, mivel a meccs kimenetele következtében elcsendesedett a tábor. Kárörvendés maximális fokozaton. Na jó, nem mondok semmi rosszat, mert annak ellenére, hogy az a kifütyülés undorító dolog volt tőlük, elismerően beszéltek az angol csapatról. Legalábbis akiket a saját fülemmel hallottam, jó volt hallgatni. Ez a fair viselkedés. Kár, hogy nem tudják mindig ezt a formát hozni.

Továbbra is sokan próbálták olvasgatni a plakátjainkat (jól van, itt már engedtünk, hagy olvassák el, ha már ilyen szép véget ért ez az este), és tényleg nem tettek semmiféle bunkó megjegyzést a zöld-fehérek. A Batthyány térhez érve találkoztam anyával, aki kocsival jött el idáig értem, vagy hat nyelven köszöntem meg Veráéknak ezt a mai napot, majd a búcsúzkodás után elindultunk anyával a rakparton parkoló autóhoz. Útközben elmentünk egy huszonéves külföldi társaság mellett, aminek az egyik tagja észrevette az angol mezemet, és felkiáltott, hogy „ENGLAND!”. Erre én ugyanolyan hangosan, feltartott mutatóujjal (gólörömös stílusban) rávágtam, hogy „YEESS!”. Több, mint valószínű, hogy be voltak szívva, de itt most nem ez volt a lényeg.

Amikor hazaértünk, gyorsan elvégeztem a dolgaimat, és mire az ágyba kerültem, nem bírtam mit kezdeni magammal. Vissza akartam menni, hogy újra megnézhessem a meccset. Csakis e körül járt az agyam. Újra és újra lejátszódott a fejemben az este: a bejutás a stadionba; a Chelsea első megjelenése a pályán; Torres kiszúrása a távolban; a játék kezdetét jelző sípszó; a labda repülése a magasban; a kékek mozdulatainak tátott szájjal való bámulása… Képtelen voltam felfogni. Akkor sem ment, amikor megtudtam, hogy ott leszek; akkor sem, amikor ott voltam; és most sem vagyok képes rá. Nem tudom, valaha képes leszek-e. A sok-sok kép és videó (plusz még maga a meccsről készült felvételen való többszöri felbukkanás) viszont igenis azt bizonyítja, hogy ott voltunk. És ezt soha, de soha nem fogom elfelejteni. Obrigado por tudo. Eu sou tão tão tão tão tão tão grato. Obrigado.

          Egy hétéves kislány. Egy nyári futballtorna. Egyre növekvő érdeklődés e sport iránt. Egy csapat, ami pár évvel később meghódítja a világot. A csapat, ami sok-sok másik ellenében egyedül nyeri el a kislány szívét. Egy El Niño becenevű szőke, aki mindenkinél jobban játszik. Egy sport, ami örökké megváltoztatta az életemet. Így kezdődött minden.